A járókelő-effektus a szociálpszichológiai elnevezése annak a jelenségnek, miszerint minél többen tudnának segíteni egy rászorulónak, annál kisebb az esélye, hogy valóban segít neki valaki. A járókelő-effektust Kitty Genovese 1964-es meggyilkolása után kezdték el vizsgálni, amikor is bár a fiatal nő megtámadását állítólag csaknem negyven ember látta/láthatta, hallotta/hallhatta, senki nem lépett közbe. Bár a nő megölésének esetével kapcsolatban a későbbi vizsgálat kiderítette, hogy túlbecsülték a lehetséges segítségnyújtók számát, a jelenség felkeltette a kutatók érdeklődését is, akik később szervezett keretek között igyekeztek megvizsgálni, hogyan is állunk a segítségnyújtással.
Kitty Genovese (Fotó: NY Daily News Archive via Getty Images)
1968-ban John Darley és Bibb Latané a Columbia Egyetemen végzett kísérletet a jelenség vizsgálatára. A kísérleti résztvevőknek (akiknek természetesen fogalmuk sem volt róla, milyen kísérletben is vesznek részt valójában) adtak egy kérdőívet, és magukra hagyták őket egy szobában, hogy kitöltsék a papírt. Rövid idő elteltével egy másik helyiségből füst kezdett beszivárogni a szobába. A vizsgálat egy részében a kísérleti személyek egyedül voltak a szobában, más esetben a kutatók beépített embereivel együtt, akiktől viszont azt kérték a szakemberek, hogy ne reagáljanak a füstre.
Amikor a kísérleti résztvevők egyedül voltak, sokkal gyorsabban reagáltak a vészhelyzetre, mint akkor, amikor észlelték, hogy körülöttük senki nem tesz semmit.
A kutatópáros a vizsgálatokat később egyre inkább megkérdőjelezhető módszerekkel folytatta, például olyan forgatókönyvvel, amiben a másik szobában valaki „rohamot kapott”, ezzel pedig indokolatlanul nagy stresszt helyeztek a résztvevőkre.
A „járókelő effektus” vagy más néven „bystander effect” egy pszikológiai és szociológiai jelenség, amely akkor jelentkezik, amikor az egyén kevésbé valószínű, hogy segít egy vészhelyzetben vagy krízishelyzetben, amikor mások is jelen vannak. Az emberek hajlamosak a felelősséget és a beavatkozást másokra hárítani, különösen, ha többen vannak jelen.
A „járókelő effektus” fő jellemzői:
- Diffúz felelősség: Minél több ember van jelen egy vészhelyzetben, annál inkább az egyes személyek úgy érezhetik, hogy mások is segíteni fognak, és ebből adódóan csökken az egyéni felelősségérzet.
- Szociális beállítottság: Az emberek gyakran figyelik, hogyan reagálnak mások egy adott helyzetben, és ehhez alkalmazzák a saját viselkedésüket is. Ha senki sem tesz semmit, mások is hajlamosak passzívak maradni.
- Információs hatás: Az egyén tendenciája, hogy értékelje a helyzet súlyosságát és az elvárható reakciókat másoktól. Ha mások nem tesznek semmit, az egyén azt gondolhatja, hogy nincs szükség segítségre.
- Szerepek és normák: A társadalmi normák és szerepek befolyásolják, hogyan reagálunk vészhelyzetekben. A „járókelő effektus” azt jelzi, hogy az egyének hajlamosabbak követni a társadalmi normákat és szerepeket, mint egyedülálló helyzetekben.