A sértés posztmcdonaldizációja és átkeretezése
Hasonló életvezetési és üzleti stratégiákat tartalmazó posztok, később térj vissza ezekhez is:
„Felelős vagyok a gondolataimért”-stratégia
„Don Quijote-stratégia”
„Előbb a vonzó dominancia, aztán az empátia”-stratégia
„Nem leszek a tervek propagandaeszköze!”-stratégia
„Többszörös fogolydilemma”
„Személyes BCG-mátrix” és az emberi kapcsolataink rendje
„Monthy Hall-paradoxon”
A művészet élni segít! Fordulj csak ide!
„Egy régi templomgaléria mélyén jártam, ahol az idő úgy ült meg a falakon, akár a levert virágpor. A kurátor, egy vézna, álmatlan tekintetű ember, idegesen mutogatta az egyik freskót: szürke, mondta, s már hónapok óta nem érti, hol szökött ki belőle a szín. Restaurátorok jártak erre, festéket szimatoltak, vegyszereket cseppentettek, de a kép csak némán, makacs szelídséggel őrizte a fakóságát. Én csak álltam előtte, és bámultam a lámpát. Olyan sápadt derengést árasztott, mint egy öreg utazó emléke.
— Mintha valami útját állná a fénynek. — mondtam. A kurátor is felnézett, s akkor észrevett egy apró, szégyenlős porszemet az üveg peremén. Óvatosan letörölte. A fény utat talált, s a freskó halkan, alig észrevehető módon visszanyerte a lélegzetét.”
-Dancs Bettina, coach ötlete alapján-
Szomorú sóhaj helyett jól esne fellélegezni!
Nincs olyan ember, akit ne érnének alattomos támadások. Családban, munkahelyen, online térben, szakmai közegben – mindenütt megjelennek a suttogások, a féligazságok, a mérgezett megjegyzések. Ez még önmagában elég emberi, hiszen az ellentétes érdekek okozta, kirobbanni kész feszültség, irigység és rosszindulat nem új keletű. Ami új, az a közeg, ami mindezt táplálja.
A környezetünk sajátos módon felszabadítja és legitimálja a karaktergyilkosságokat. Szervezeti kultúra lényege az anti-kultúra. A lejáratás, a személyeskedés, a cinikus félmondatokba csomagolt hazugság a mindennapok eszköztárának részévé vált. Sunyinak lenni ügyesség, bunkónak bátorság, hitehagyott szerencsétlennek merész megújulás. Minden olyan helyzetben, ahol valaki kiemelkedik, siker születik, valaki tesz valamit, szükségképpen megjelenik az az erő, amely mindezt lerombolná és eltüntetné még a föld színéról is.
Ez a poszt azoknak szól, akik nem akarják átvenni ezt a „logikát”. Akik szeretnék megérteni, mi történik körülöttük, és megtartani a méltóságukat ott is, ahol mások elvesztették a sajátjukat.
Az alamuszik azért lapulnak, hogy legalább a tisztességes emberek lelkének zörejét meghallják.
Hrabal, ha egyáltalán végighallgatná az aljas odaszúrásokat, meg a háta mögötti pusmogásokat, bizonyára mosolyogna a maga sajátos, picit félszeg, cinkos mosolyával — ő csak megrántaná a vállát, és egy habzó pohár sört forgatna a kezében:
„Az emberek néha úgy beszélnek, mint az üres hordók: nagyot szólnak, de nem érdemes odahajolni, mert csak a saját kongásukat hallod vissza.”
És hozzátenné azt is:
„Az alattomosság olyan, mint amikor a gyárudvaron kialszik a fény, és valaki a sötétből kiált rá valamit az emberre — csak hát mire odanézel, már nincs ott senki. A hang meg ott marad a levegőben, aztán szépen el is oszlik, mint a füst.”
Hrabal úgy vélte, az emberek néha nem rosszak, csak fáradtak, vagy sérültek, vagy tele vannak valami régi, meg nem oldott ügyükkel, amit aztán bénán rád fröcskölnek, mint valami felborult korsó italt. Az ember pedig ott áll, nézi a tócsát, és eldönti: belerúg-e, vagy töröl egyet magán a ronggyal, és továbbáll.
Hrabal biztosan azt is megjegyezné:
„A szavak, amelyek mögött nincs arc, csak huzat. Engedd őket tovább menni.”
És mesélne arról, hogyan ült a sörözőkben, figyelte a kocsmai bölcseket, akik mindig jobban tudták, mit kellett volna csinálniuk másoknak. Aztán ránézett azokra is, akik tényleg tették a dolgukat — halkan, de kitartóan, amolyan ember módjára. Kiderült, hogy a világot mindig az utóbbiak tartják össze.
„Az életben, gyerekek,” mondaná, „nem azok lendítik előre a dolgokat, akik kiabálnak, hanem akik visznek magukkal valami jóságot. Akár kicsit, akár sokat.”
A rágalmak? Azok csak úgy vannak, mint a rozsdás rács a gyár ablakán. Azt is hagyják az emberek, hadd legyen, míg le nem hull magától.
Hrabal szerint az a te dolgod, hogy:
- baktass tovább,
- rakd egymásra a napokat,
- dolgozz a világon ott és úgy, ahogy hozzád kötődik,
- és hagyd, hogy a rosszindulat maga oldódjon fel sejtelmesen a hátsó kert tyúkszaros levegőjében.
Végül még azt is odasúgná:
„Nem kell minden kutyaugatás után odamenned, megnézni, melyik eb volt az. A holdba ugatnak ők, te csak menj a saját csillagod után.”
Sértegetők mint rossz vendégek: hívatlanul jönnek, de miért ültetnénk őket asztalhoz?
Pelevin pedig így írja: „Az ember mindig azt látja a világban, amit a saját tudatának fényével megvilágít.” Nagyon találó ide is — mert ugyanazt a dolgot valaki inspirálónak, más valaki elviselhetetlennek tartja, attól függően, hogy épp milyen (pszichológiai) állapotban, milyen elvárásokkal, milyen (kis) tudással, milyen középszerű fókuszokkal érkezik. A bántás tehát sosem neked szól.
Ezzel egyidejűleg teljesen természetes, és semmiképpen nem hiba, ha két vagy több ember között egyszerűen nem találkozik a ritmus és a stílus. A coaching alapja a jelenlét és az elfogadó légkör, de ha ez neked nem működik még, kiborulsz egy-egy pillanatban, az nagyon is releváns tapasztalat.
A coaching maga is arról szól, hogy hogyan dolgozzuk fel a legkülönfélébb személyiségekkel való találkozásokat, kereteket, határhelyzeteket. Lehet, hogy ez a te kihívásod. Mit kezdesz olyan szituációval, emberrel, tudással, ami nehezen megközelíthető és igen, talán elviselhetetlen. A Pelevin-idézet ugyanis azt is jelenti: minden tapasztalat ugyanannyira szól rólunk magunkról — hogy épp mire vagyunk érzékenyek, mi okoz ellenállást, és milyen fejlődési pontot érint meg bennünk. Ezért a kérdés ilyenkor nem az, hogy „rossz-e a másik ember”, hanem hogy ki tudod-e emelni a „petrencerudat”. Légy Toldi! Légy ember! Ne alattomos és megalkuvó – ez a minimum. (Egy coachtól pláne.)
Tekintsd a válságot iskolapéldának! Emelkedj felül a kisszerű nézőpontodon és vállald a kihívást, a nagy kalandot: az érdemi, elmélyült tanulást!
A rosszindulat mint savanyú bor, igya, aki neked szánta!
Barátaim, Kedves Tanítványaim, Szeretett Ügyfeleim,
amikor színvonaltalan, kicsinyes és méltatlan szavakat hallok vagy olvasok, úgy érzem magam, mint Szindbád (személyét Krúdy nevű őrült hallucinálta magának az emberiség hasznára, bár egyeseket nyom nélkül elkerült, a szegény) egy késő őszi délutánon, mikor a vendéglő mélyéről hirtelen egy asztal fölött csattan fel a rossz bortól megbokrosodott emberek morgása. A „léleknek” ilyenkor nincs más dolga, mint hátrébb húzódni, és megvárni, míg a zavaros hullámok elcsitulnak.
Tudjátok, a világon mindig akad valaki, aki haraggal telve járja az utcát, és a saját sérelmeit szeretné mások kabátjára akasztani, mint elázott téli bundát. Aki hangosan röhög „mindannyiunk” nevében, rendszerint maga áll egyedül a pultnál. A segítő hivatás nem az efféle indulattal keveredik jól – ettől keseredik meg, mint a tegnapi maradék aszú. A coach nem ilyen: bátran és egyenesen, vagy meggyötörten és csendesen, de belenéz a haragosa szemébe.
Az alantas megjegyzések pedig olyasfajta (megalapozatlan, szubjektív) vélemények, amelyet az ember inkább egy rosszul sikerült álom után jegyez fel a noteszébe, semmint hogy komolyan vegye. A saját látomásainkért mind magunk vagyunk felelősek! Ha rossz kedvvel megyünk, rosszat találunk. Ha sértettséggel, sértést. Ha józan szándékkal, akkor talán valami értelmeset is magunkkal vihetünk.
Úgyhogy, barátaim, azt javaslom: aki coachot, iskolát vagy mestert keres, szeretetre és megértésre vágyik, egyedüllét helyett társra áhítozik, ostoba belső üresség helyett virágzó életet keres, ne mások keserű szavait kóstolgassa először, hanem a saját szívében kutassa fel, mire van szüksége. Mert az efféle indulatos kiáltásokból sem igazság, sem bölcsesség nem keletkezik – csak füst, aminek az ember jobb, ha hátat fordít.
… a hajó most lassan kifut a partról, és a szárazföldön maradt kikötői zúgolódók hangja halkan oldódik fel a ködben. Na, a hétköznapi fröcsögéssel szemben ez az emberi szellem, csillogó elmeél. Most te is röhögjél! Magadon. Én meg ugyanúgy folytatom…
A sunyi saját kabátját se tudja rendesen begombolni.
„A méz akkor is méz, ha valaki azt mondja, hogy nem az. És te is az maradsz, aki vagy – még akkor is, ha mások valami egészen mást kiabálnak rólad.” Micimackó csendben üldögél egy budai neonfényben, ránt a vállán. „Van kedved egy kis mézhez? Vagy inkább egy jó beszélgetéshez, mert attól szoktak helyreállni a dolgok.”
Igen, itt vár rád egy mester coach, kérj segítséget!