A kondicionált félelem a tanulás és a tapasztalat eredményeként kialakuló félelemreakció, amely egykor nem félelmetes ingerrel (kondícionálatlan inger) való ismételt párosítás következménye. A kondicionált félelem része az operáns tanulás és a klasszikus kondicionálás folyamatának.
Egy példa erre a kondicionált félelemre a kísérletekben az, amikor egy személy egy bizonyos hanggal, szaggal, vagy más ingerrel párosít egy kellemetlen élményt vagy sérülést. A folyamat során az egykor semleges inger (most már kondicionált inger) képes lesz kiváltani egy félelemreakciót, anélkül, hogy a személyt közvetlenül veszélyeztetné.
John B. Watson és Rosalie Rayner klasszikus „Little Albert” kísérlete például azt mutatta be, hogy egy kisgyermek (Albert) eredetileg semmilyen félelmet nem érzett egy fehér patkány iránt. Azonban a kísérlet során a fehér patkány megjelenése mindig egy hanggal (kondicionálatlan inger) társult, amely egy ideig után egyedül is félelmet keltett. A gyermek kialakított egy kondicionált félelmet a patkány iránt, és ez a félelem később általánosult más, hasonló ingerekre is.
Ez a fajta tanulás alapvetően arra épül, hogy az egyén asszociációkat alakít ki az inger és a szorongás között, és ezek az asszociációk befolyásolják a későbbi viselkedést. A kondicionált félelem mechanizmusa alapvető jelentőséggel bír a pszichológiai kutatásokban, és számos terápiás megközelítésben is kiemelt szerepet kap, különösen azokban, amelyek a poszttraumás stressz zavarok vagy más szorongásos állapotok kezelésére irányulnak.
- Watson és Rayner Little Albert kísérlete (1920): Ahogyan korábban említettem, John B. Watson és Rosalie Rayner klasszikus kísérletükben egy kisfiút fehér patkánnyal és más, eredetileg nem félelmetes ingerrel hoztak kapcsolatba, majd megfigyelték, hogyan alakul ki a félelem. Bővebben írtunk korábban róla: ->
- Mary Cover Jones kísérlete (1924): Mary Cover Jones arra törekedett, hogy csökkentse egy gyermek, Peter kondicionált félelmét egy fehér nyuszi iránt. A kísérlet során a nyuszit először távolról, majd egyre közelebbről mutatták be a gyermeknek, miközben Peter étkezett. Jones arra a következtetésre jutott, hogy a kondicionált félelmet ki lehet oltani a fokozatos expozícióval.
Mary Cover Jones volt az első pszichológus, aki aktívan alkalmazta a kontra-kondicionálás elvét a félelem leküzdésére. A tanulmányaiban ismertté vált, ugyanis ő alkalmazta elsőként ezt a pszichoterápiás technikákat egy Peter nevű kisfiú esetében, akit fóbiával kezelt. Peter egy idegösszeroppanás következtében félelmet érzett a fehér nyuszik iránt. Jones elkezdte a kisfiút hozzászoktatni a nyuszi távolabbi látványához, majd fokozatosan közelebb hozta az állatokat hozzá, miközben a fiú egy kedvelt játékával játszott. A terápiás folyamat során Peter fokozatosan megszokta a nyulak jelenlétét anélkül, hogy félelmet érzett volna. Ezt a folyamatot nevezik kontra-kondicionálásnak, amelynek lényege, hogy egy szorongásos választ ellentétes, pozitív stimulusokkal társítanak, így csökkentve a félelem erősségét.
Jones kísérlete kiemelkedő volt, mivel bemutatta, hogy a tanult félelmek is kezelhetők, és nem feltétlenül állandósulnak. Peterrel végzett terápia sok tekintetben az alkalmazott viselkedésterápia előfutára volt, és hozzájárult a szorongáskezelési stratégiák fejlesztéséhez. - Seligman és Maier kísérlete (1967): A kutyák kondicionált passzivitását vizsgálták, amikor az állatokat olyan kísérleti körülmények között tették, amikor nem volt lehetőségük elkerülni az elektromos sokkolást. A kutyák, akik nem tudtak kontrollálni a helyzetet, később passzívvá váltak és nem próbálták megkerülni az áramütést, még akkor sem, ha lehetőségük lett volna rá. Bővebben írtunk már korábban a tanult tehetetlenségről itt: ->
- LeDoux és Phelps kísérlete (2000): Joseph LeDoux és Elizabeth Phelps olyan kísérletet végeztek, amelyben résztvevőknek félelmet keltő arcképeket mutattak be, miközben az agyi aktivitásukat figyelték. Megállapították, hogy a félelmet keltő ingerek gyorsan aktiválták az agy bizonyos részeit, különösen az amygdalát, ami a kondicionált félelem szereplője.
Joseph LeDoux számos kutatást végzett az agy és az érzelmek kapcsolatában. Egyik legismertebb munkája az amygdala, különösen a centrális magja, és annak szerepe a félelemkondicionálásban és az érzelmi feldolgozásban. LeDoux hangsúlyozta, hogy az agyban két párhuzamos út létezik az érzelmek feldolgozásában. Az egyik út a rövidebb, közvetlenül az amygdalához vezet, és gyors, ösztönös reakciókat eredményez, például a veszélyes helyzetekben való gyors cselekvést. A másik út hosszabb, a tudatossággal és az agykéreggel kapcsolatos, és lehetőséget ad a bonyolultabb érzelmi feldolgozásra.
Cél: Megérteni, hogyan játszik szerepet az amygdala a kondicionált félelem kialakulásában.
Az amygdala egy párban előforduló mandula alakú agystruktúra, amely szerepet játszik az érzelmi feldolgozásban, különösen a félelem és az emlékezetek terén. Az amygdala az agykéreg mélyebb rétegeiben található, és kapcsolatban áll más agyterületekkel. Főbb szerepek az alábbiak:- Érzelmi feldolgozás: Az amygdala kulcsszerepet játszik az érzelmi ingerek feldolgozásában. Az érzelmek észlelésével, azok kiértékelésével és az érzelmi reakciók kiváltásával is foglalkozik.
- Félelemkeltés és félelemreakciók: Az amygdala különösen fontos a félelemhez kapcsolódó folyamatokban. Az észlelt veszélyes ingerekre való gyors és reflexszerű válaszokat koordinálja, például a szívverés gyorsulását és a szervezet más stresszválaszait.
- Tanulás és emlékezet: Az amygdala részt vesz az emlékek kialakításában és azok kapcsolódásában az érzelmekhez. Képes azoknak az eseményeknek a rögzítésére és megerősítésére, amelyekhez erős érzelmi reakciók kapcsolódnak, például traumás vagy jelentős események.
- Szociális információk feldolgozása: Az amygdala szerepet játszik a társas helyzetek érzelmi elemzésében és a szociális információk értelmezésében.
Az amygdala különböző pszichológiai rendellenességek és neurológiai állapotok esetén is vizsgált terület, például szorongászavarok, poszttraumatikus stresszszindróma (PTSD) és más emlékezettel és érzelmi feldolgozással kapcsolatos problémák esetén. Az agy ezen területének megértése hozzájárul a neuropszichológia és az érzelmi agykutatás területéhez.
Folyamat:
Részvevők: Kísérleti alanyok (általában állatok, például egerek vagy patkányok), akiknek az amygdaláját manipulálták vagy károsították.
Kondicionálás: Az állatokat kitéve egy hangos hangnak vagy más ingereknek, miközben egy fájdalmas vagy negatív stimulus (elektrosokk vagy lábujjak csípése) is érte őket.
Tesztek: Az amygdalájukban módosított vagy sérült állatok válaszait összehasonlították az ép amygdalával rendelkező állatok válaszaival hasonló körülmények között.
Eredmények: LeDoux kutatásai azt mutatták, hogy azoknál az állatoknál, akiknél az amygdala sérült vagy módosított volt, a kondicionált félelem kialakulása zavart szenvedett. Ez utal arra, hogy az amygdala kulcsfontosságú szerepet játszik a gyors és ösztönös érzelmi válaszok kialakulásában. - Öröklött kondicionált félelem (Mineka és Cook, 1993): Mineka és Cook egy kísérletben arra kerestek választ, hogy a kondicionált félelem örökölhető-e. Majmokat állítottak olyan helyzetbe, ahol a szüleik által mutatott félelmi reakciók hatására saját maguk is kialakították a félelmet bizonyos ingerrel szemben, még akkor is, ha korábban nem tapasztalták azt.
Az „öröklött kondícionált félelem” kifejezés az epigenetika és az öröklött traumák területére utal, ahol az örökítő generációk tapasztalatai és stresszhatásai valamilyen módon átörökölhetők a következő generációk számára. Az állatokon végzett kísérletek során kiderült, hogy bizonyos stresszes tapasztalatok nyomot hagynak az utódok viselkedésében és agystruktúrájában. Az epigenetika azokat a változásokat tanulmányozza, amelyek a génaktivitást befolyásolják, de nem változtatják meg magukat a géneket. Az epigenetikai változások azok a módosulások, amelyek befolyásolhatják a génexpressziót anélkül, hogy maguk a gének változnának. Az ilyen változásokat továbbörökítik az utódnak. Az öröklött kondícionált félelem kifejezést általában azon kutatásokra alkalmazzák, ahol az állatokat olyan stresszhelyzeteknek teszik ki, amelyek után az utódaiknak megfigyelhetők a stresszre adott kóros válaszok vagy fokozott érzékenység bizonyos ingerekre. Ezek a változások genetikai és epigenetikai mechanizmusokon keresztül történhetnek. Fontos azonban megjegyezni, hogy az öröklött kondícionált félelem még mindig aktív kutatási terület, és számos kérdés és vitás pont van ezen a területen. Az emberi öröklött traumák és stressz hatásainak pontos mechanizmusai további kutatást igényelnek, és a téma körülbelül az utóbbi években kezdett el fokozott figyelemre számot tartani a tudományos közösségben.
Mineka és Cook 1993-as kísérlete a kondicionált félelem öröklődésének lehetőségét vizsgálta majmokon. A kutatók azt akarták megtudni, hogy azok a majmok, amelyek a szüleiktől örökölhetik a kondicionált félelmet bizonyos ingerekre, ugyanúgy reagálnak-e ezekre az ingerekre, mint a szüleik. A kísérlet során a kutatók először a majmokat szembeállították egy feltűnő és korábban nem látott játékkal, amely egyik oldalon sárga, a másikon piros volt. A kutatók ezután negatív élményt teremtettek a sárga játék kapcsán, például elektromos sokkolással, és megfigyelték, hogy a majmok kifejlesztenek-e félelmet vagy agressziót a sárga játék iránt. Az eredmények azt mutatták, hogy a majmok, akik szüleiktől látták a sárga játékkal kapcsolatos félelmet vagy agressziót, maguk is hasonló módon reagáltak erre a játékra, annak ellenére, hogy sosem tapasztalták a negatív eseményt személyesen. Ez a kísérlet arra utal, hogy a kondicionált félelem öröklődhet az utódnak a szülőktől.
Ezen kísérletek mindegyike hozzájárult a kondicionált félelem és az agy működésének jobb megértéséhez, továbbá azok hatásaival kapcsolatos terápiás megközelítések fejlesztéséhez. Fontos megjegyezni, hogy az etikai elvek mindig kiemelt fontosságúak a kísérletek tervezése és végrehajtása során.