A Stanford Egyetem pszichológusa azt vizsgálta a konformitás-kísérlettel, hogy az alanyok mennyire engednek a csapatnyomásnak. A részvevőknek egyszerű feladatokat kellett megoldaniuk, például ki kellett választaniuk, hogy néhány vonal közül melyikek az egyforma hosszúságúak.
Solomon Asch
A vizsgált személyek közül mindenki színész volt, egy embert kivéve, aki utoljára mondta meg a válaszát. A kísérlet eredményéből kiderült, hogy 75 százalékban a kísérlet alanya azt a választ adta, amit a többség, akkor is, ha egyértelmű volt, hogy rossz a megoldás. Azok, akik elmondták a saját véleményüket, kényelmetlenül érezték magukat a csoportban.
A résztvevőknek arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy a jobb oldali lapon látható vonalak közül melyik hosszúsága egyezik meg a bal oldali lapon látható referenciavonaléval.
Azon fordulók százalékos aránya, amikor a résztvevők csatlakoztak a csoport egyértelműen rossz válaszához (a csoportméret függvényében)
A kísérlet során a résztvevőket egy egyszerű látványtesztre helyezték, ahol két egyforma hosszúságú vonalat mutattak be, majd egy harmadik vonalat, amelyet az alanyoknak össze kellett hasonlítaniuk a két referencia vonallal. A kihívás az volt, hogy a csoportban, amelyben a résztvevő ült, mindenki szándékosan rossz választ adott a harmadik vonal hosszúságára vonatkozóan. A kutatásban résztvevő alanyoknak kellett választaniuk, és a csoport tagjai szinte egységesen azonos, helytelen válaszokat adtak.
Az eredmények meglepőek voltak. A résztvevők többsége legalább egyszer követte a csoport által adott hibás választ, annak ellenére, hogy egyértelműen látható volt a helyes válasz. A szociális konformitás ereje és a csoportnyomás hatása volt a kulcsfontosságú megállapítás, mivel az egyének gyakran hajlamosak voltak alkalmazkodni a csoportvéleményhez, még akkor is, ha az ellentétes volt a saját megfigyelésükkel.
A válaszreakciók típusai
Az eredeti kísérletsorozatban a kísérleti személyek többsége (~67%) független maradt, azaz nem vette át a csoport többségi véleményét. Őket a következő típusokba lehetett sorolni:
- Magabiztos: a konfliktust úgy oldotta meg, hogy energikusan szembeszállt a többségi véleménnyel és sosem engedett a maga igazából.
- Individualista: elvből figyelmen kívül hagyta a többségi véleményt, mivel úgy gondolta, hogy neki mindig igaza van.
- Lelkiismeret-furdalásos: bár nem engedett, jelentősnek ítélte meg a konfliktust, és kételkedett ítélete helyességében.
A konform vagy engedékeny kísérleti személyek (~32%) a következő módokon reagáltak:
- Viaszember: annyira kicsi volt az önbizalma, hogy ténylegesen helyesnek érezte a többségi álláspontot.
- Önmagában bizonytalan: bizonytalan volt saját ítéletében, és ezért inkább csatlakozott a többséghez.
- Kisebbrendűségi érzéssel küzdő: bár teljes tudatában volt annak, hogy saját válasza a helyes, mégis inkább átállt a csoporthoz, mert nem bírta volna elviselni, hogy deviánsnak tekintsék.
Ez a kísérlet számos területen kiterjedt kutatást indított el a csoportdinamika, a szociálpszichológia és a döntéshozatal terén. Az Asch-kísérlet tanulságai rávilágítottak az emberi viselkedés szociális kontextusában bekövetkező változásokra, és segítettek megérteni, hogyan formálja a csoportnyomás az egyéni döntéseket.
Asch erre az alapvető kísérletre aztán számos változatot épített, melyekben azt vizsgálta, hogy hatással van-e a konformitásra a csoport mérete, illetve az, hogy a csoport egyhangúlag vagy nem egyhangúlag képvisel egy véleményt. Egyes variációkban mindössze kéttagú csoportot kérdezett egyetlen beépített emberrel, máskor 15 fősre is növelte a létszámot. Ezenkívül „lázadókat” is elhelyezett a csoportban, akik vagy valódi résztvevők voltak, vagy olyan beépített emberek, akik azt az utasítást kapták, hogy adjanak helyes válaszokat.
Hogy eldönthető legyen, hogy egy lázadó hatása magának a lázadásnak vagy az általa adott helyes válasznak tulajdonítható-e, bizonyos esetekben arra kérte a többségtől eltérő választ adó beépített embert, hogy ő is helytelen választ adjon – néha még a többség válaszánál is rosszabbat, néha jobbat. Továbbá vizsgálta annak hatását is, mikor egy lázadó átáll a többségi véleményre, vagy mikor menet közben kiszáll a kísérletből (egy állítólagos éppen esedékes megbeszélése miatt a dékánnal).
Végül pedig rendszeresen változtatta a referenciavonal és a három vonal közti hosszkülönbséget, hogy lássa, létezik-e olyan pont, ahol már annyira egyértelműen téves a rossz válasz, hogy a kísérleti személy egyáltalán nem lesz hajlandó a többség oldalára állni.
Asch megdöbbentő eredménye az volt, hogy a kísérlet résztvevői még teljesen egyértelműen helytelen válasz esetén is hajlandóak voltak a többség oldalára állni. Azoknál a kritikus kérdéseknél, ahol a többség rossz választ adott, a véleményükkel egyedül maradt résztvevők 37%-a csatlakozott a helytelen többségi válaszhoz.
Az egyes résztvevők nagyon különböztek abban, mennyire hajlandóak alávetni magukat a többség véleményének. Mintegy negyedük egyszer sem csatlakozott a helytelen véleményhez. Egy másik részük viszont szinte kivétel nélkül a többség oldalára állt (8%-uk a kritikus körökben 12-ből 10 alkalommal a többségi, helytelen választ ismételte meg).
A csoport mérete is befolyásolta az eredményt. Azok a résztvevők, akikkel szemben csupán egyetlen beépített ember képviselte a rossz választ, mindössze 4%-ban vették azt át. Kéttagú csoporttal szemben ez az arány 14%-ra, 3-tól 15-ig terjedő létszámú csoportok esetén pedig 31 és 37% közötti számra emelkedett, de ebben a tartományban nem mutatott statisztikailag számottevő változást. A csoportméret hatása 3–4 fős létszám fölött már nem erősödött: ennél nagyobb csoportok nem gyakoroltak erősebb hatást a résztvevőkre.
Egy, a csoportnak ellentmondó másik résztvevő – aki lehetett egy másik gyanútlan személy vagy egy ellenállásra utasított beépített ember is – jelentősen csökkentette a többség nyomásának erejét. Az olyan résztvevők, akiknek volt a csoportnak ellentmondó szövetségese, négyszer kevesebbszer adtak rossz választ az egyhangú többséggel szembenézőkhöz képest. Egy olyan szövetséges, aki szintén helytelen, de a többségéhez képest kevésbé rossz választ adott, mintegy harmadával csökkentette a résztvevők konformitását, míg egy, még a többséginél is rosszabb választ adó „lázadó” kétharmaddal. Az utóbbi esetben a résztvevők csupán az esetek 9%-ában álltak át a többség oldalára.
Amennyiben egy szövetséges hat kör után átállt a többség oldalára, a résztvevők hibás válaszainak száma visszaugrott arra a szintre, mint mikor egyáltalán nem is volt szövetséges, tehát a maradék körökben ismét a válaszaik több mint egyharmada a hibás, többségi véleményhez igazodott. Más szóval a résztvevők hajlandósága a független vélemény képviseletére a szövetséges átpártolásával eltűnt.
Mikor Asch kb. 18 cm (7 hüvelyk) hosszúságra növelte a vonalak közti különbségeket, a résztvevők egy jelentős része még akkor is hajlandó volt követni a csoport hibás válaszait.